Drágáim! Tudom, hogy megint késtem, s most nem is fogok magyarázkodni, de a jövőben igyekszem majd hetente-kéthetente új részt hozni. Szerencsére hosszú hétvégéim vannak, és egy-két lyukas is akad az óráim között, s ha nem épp az új barátaimmal és régiekkel fogok lenni, akkor igyekszem majd írni.
Másrészt szeretném ezt a részt drága barátnőmnek Diana H.-nak ajánlani. Köszönöm, hogy meghallgattad a nyafogásom a résszel kapcsolatban, és segítettél ♥ Nem tudom eléggé megköszönni :') Nélküled még mindig nem fejeztem volna be.
Merci
Molnár Kornélia
Mindig meglesz az oka, miért találkozol bizonyos emberekkel.
Vagy neked kell, hogy megváltozzon az életed miattuk, vagy te leszel az, aki megváltoztatja az ő életüket. |
Megkönnyebbülten
sóhajtok fel, ahogy megpillantom Zsani távolodó alakját kezében
a rendelésekkel, mert ezzel hivatalosan is megkezdődik a szünetem,
és Zsanettnak kell kettőnk helyett is dolgoznia. S ami a legjobb,
hogy egy kis ideig eltűnhetek a vendégek szeme elől, amit
egyáltalán nem bánok. Sőt kifejezetten örülök, hogy egy kis
nyugtom lesz távol a nyüzsgéstől egy csendesebb helyen. Na nem
azért, mert nem szeretek itt dolgozni, de vannak pillanatok, amikor
azt kívánom: bárcsak beteget jelentettem volna! Mert a maihoz
hasonlóan, egyes emberek megjelenése feltépi a régi sebeimet,
amik bármennyire is látszanak beforrtnak, mégis könnyen
felszakadhatnak, s felébreszthetik azokat az érzéseket és
emlékeket, amiket oly’ mélyen elnyomtam magamban. Amiket
legszívesebben elfelejtenék vagy kitörölnék az emlékezetemből.
Habár azok tettek azzá, aki vagyok, és hiába szeretnék bizonyos
dolgokon változtatni, ha nem tudok, ha túl gyengének érzem magam
hozzá, mert félek. Félek, hogy a démonjaim újra
felülkerekednének rajtam, és elvesznék a sötétségben, ami
olykor körülvesz, főleg a magányos, hideg éjszakákon, amikor
nincs, ki meleg ölelésbe vonva a fülembe suttogja: most már itt
vagyok, és mindig is itt leszek neked. Vagy csak egyszerűen
megnyugtasson, hogy minden rendben, s már semmi rossz nem történhet.
Ám hiába ezek a hiú ábrándok, a sötétség nem enged el a
fojtogató karmai közül, inkább csak még lentebb, még mélyebbre
taszít, hogy jobban fájjon, hogy a nap minden percében emlékezzek
rá. Emlékezzek, hogy kit veszítettem el. S amíg Szegeden vagyok,
elkerülhetetlen a felejtés, hiszen nincs olyan hely, ahol ne lenne vele kapcsolatos emlékem, ahogy olyan személyekkel is szembe kell
néznem, akik a barátai voltak, míg élt, akik amikor meglátnak
még mindig sajnálkozó pillantással ajándékoznak meg, mintha
ettől jobb lenne nekem, pedig nem. Csak kellemetlenül érzem magam,
mert tekintetük mindig azt sugallja, hogy szerencsétlen még mindig
nem lépett túl barátja halálán, s hogy mikor hal már meg. Vagy
ha nem is mondják ki, de tudom, hogy engem okolnak mindenért,
ami aznap történt. Azt hiszik, hogy én vontam el Ricsi figyelmét,
s hogy én kértem rá, hogy engem mentsen meg. Holott ez nem
így volt, sőt még én se fogtam fel, hogy mi történik.
A vádaskodásuk ellenére
nem tudják, hogy min mentem keresztül, s hányszor fordult meg a
fejemben az öngyilkosság, hiszen annyira könnyű lenne utána
menni. S érzem, hogy egy nap ez meg fogok törni, és akkor már sem
a barátaim, sem a családom nem fog érdekelni, mert engedni fogok a
vállamra nehezedő terheknek, s hagyni fogom, hogy meggondolatlanul
cselekedjek, hogy ne legyen számomra második esély. Igen, minden
bizonnyal leszek olyan ostoba, és eldobom magamtól az életet,
holott ő pont az ellenkezőjét akarná, hogy lépjek tovább, hogy
mosolyogjak, hogy éljek, s hogy valakit úgy szeressek, ahogy őt,
amikor még élt. Amikor az volt a legnagyobb gondunk, hogy az
egyetem miatt nem mindig ért rá, hogy együtt lehessünk, amikor a
legkisebb dolgok a legnagyobb jelentőséggel bírtak a számunkra,
amikor nem akartunk mást, csak a másiknak örömet szerezni, amikor
a legapróbb gesztusokkal is mosolyt csaltunk a másik arcára. S
nekünk nem létezett holnap, mert mindig az adott napnak éltünk,
mintha az lenne az utolsó... Ami egy esős novemberi napon tényleg
azzá vált Ricsi számára. Nem az ő hibája volt a baleset, és
még csak nem is azért történt, mert összekaptunk valamin, s a
heves vita hevében engem nézett az út helyett. Nem. Egyáltalán
nem így történt.
Igazából egyikőnk se
élte volna túl az ütközést, de ő akkor is engem próbált
védeni azzal, hogy elrántotta a kormányt, hogy a felénk száguldó
jármű ne frontálisan, hanem a vezetőülés felőli oldalnak
koccanjon neki, hogy nekem esélyem legyen életben maradni. De ő
nem gondolta ezt végig! Nem gondolt abba bele, hogy nélküle semmi
vagyok, csak egy test, aki a világban járkál és keresi a helyét nélküle… Aki már nem képes tiszta szívből mosolyogni,
és ha újra látni szeretném, a képeit kell elővennem, vagy le
kell hunynom a szemem, és azt képzelnem, hogy mellettem van, mintha
el se ment volna, holott itt hagyott. Egyedül. Egy olyan
világban, ahol nélküle kell léteznem. S még most is, fél év
után is beleőrülök a tudatba, hogy nincs itt, hogy nem ölelhetem
akármikor magamhoz, hogy nem hívhatom fel a nap bármelyik
percében, mert az élet igazságtalanul elvette tőlem.
Még mindig sírva alszom
el, s úgy is riadok fel az éjszaka közepén, mert újraélem a
balesetet, és hiába nyugtatom magam azzal, hogy ez csak egy rossz
álom volt, a valóságban nagyon is megtörtént, és az én életem
is csak egy hajszálon múlott. Ilyenkor szoktam azt kívánni, hogy
bárcsak ne ismertem volna meg, mert akkor még élne, és a szívem
se szakadna meg minden egyes Nélküle töltött nap után, amikor
azt próbálom tettetni, hogy élek…
De bármikor is kívánom
ezt, rögtön arra az estére gondolok, amikor Ricsi megmentett a
zöld szemű, göndör hajú szörnyetegtől, akinek a karmaiban
kétségbeesetten kapálództam, miközben segítségért kiáltoztam
olyan hangosan, amennyire csak tudtam. Azonban a zene még így is
túl hangosan bömbölt a hangszórókon keresztül, s csak csekély
esélye volt annak, hogy valaki meghallja hangomat, vagy hogy
elmenekülhessek Ádám karjaiból, amik satuba fogva szorítottak a
falhoz, és majdnem…
Nem, erre nem szabad
gondolnom! Már nem történhet meg újra, nem kell megint átélnem
azt az estét, csak el kell felejtenem. Muszáj!
Ricsinek köszönhetem,
hogy nem következett be a legrosszabb, amitől tartottam, és ha
sosem ismertem volna meg, azt a csodás négy évet se tölthettük
volna együtt, ami nagy eséllyel nem következett volna be. Hiszen
eleinte minden érintésétől megugrottam, vagy hátráltam, s mikor
már látszott, hogy feladja, tudtam, hogy elveszítem. S ennek a
tudata is olyan nagy fájdalmat okozott, mintha szakított volna
velem, holott nem is jártunk. Aztán mégis visszajött, és…
– Hé, minden rendben
van? – hallok meg egy lágy, dörmögősen dallamos hangot, ami
visszahoz a valóságba, és csak most veszem észre, hogy a könnyeim
teljesen eláztatták az arcom, ami furcsa, mert fel sem tűnt, hogy
sírok. Gyors kézmozdulattal letörlöm a nedves cseppeket az
orcámról, majd mintha mi sem történt volna, mosolyt varázsolok
az arcomra, és kedvesen megkérdezem, hogy mit hozhatok neki. –
Csak egy kávé és egy kérdés lesz – villantja meg ezerwattos
mosolyát, és egy pillanatra a háta mögé néz, majd újra nekem
szenteli figyelmét.
– Nem adom meg a
telefonszámom, és nem randizom veled – válaszolom fagyosan,
mintha nem hatna rám vonzereje, mert ez így is van. Nem olvadok el
mosolyától, nem nézem meg magamnak jobban, sőt még tekintetemmel
sem ajándékozom meg, hogy nehogy alkalmazhassa ellenem vuduját.
Nem, mintha beválna.
Harsányan felnevet
válaszom hallatán, ami más vendégek érdeklődését is felkelti,
és felénk fordulnak, hogy megtudják mi olyan vicces. Sajnos ez
alól Zsani sem kivétel. Sőt ő egyenesen visszaszambázik hozzánk,
és csábos mosollyal köszönti a srácot, aki teljesen figyelmen
kívül hagyja barátnőmet.
– Nem ezt akartam
kérdezni, Jéghercegnő – mondja még mindig hatalmas vigyorral az
arcán.
– Nézd el neki! –
elegyedik beszélgetésbe vele Zsan. – Mióta elhagyta a barátja,
elfelejtett flörtölni a pasikkal, főleg az olyanokkal, mint te –
simít végig a számunkra még mindig idegen férfi karján. Azonban
ez Zsanit egy cseppet sem zavarja, hiszen úgyis csak a következő
barátjelöltet látja benne, akivel egy ideig együtt lesz, s
mielőtt komoly kötelék alakulna ki közöttük, vagy netalántán
beleszeretne, véget vet a kapcsolatuknak valami sablonos dumával.
Majd a vállamon sírja ki magát, hogy milyen szörnyű, hogy megint
szingli, s hogy ez ellen azonnal tennie kell, mégpedig úgy, hogy
elmegy bulizni, és míg nem talál valaki mást, addig egy éjszakás
kalandokban éli ki magát.
Ám úgy tűnik, hogy
ezúttal megint mellélőtt, hiszen sem Ádámot, sem az új
áldozatát nem sikerült behálóznia az ártatlan tekintetével,
őzike szemeivel és szempilla rebegtetésével. Sőt utóbbi annyira
érdeklődik iránta, mint kutya a sárgarépa iránt.
– Jól vagy? –
szegezi nekem a kérdést figyelmen kívül hagyva a nyomuló
barátnőmet, aki kissé nehezményezi az elutasítást, ahogy azt
is, hogy miattam a háttérbe szorul.
Meglepetten pislogok az
előttem álló férfira, és nem értem, hogy miért érdekli
ennyire, hogy jól vagyok-e vagy sem, főleg úgy, hogy nem is
ismerjük egymást, s ha rajtam múlik, akkor sosem fogjuk.
– Remekül van –
válaszol helyettem Zsani. Nem ajándékozom meg szúrós
pillantással, és még csak nem is szólok rá, hogy fogja be, és
menjen vissza dolgozni. Valamiért most az sem izgat, hogy még
mindig a pasit cirógatja, miközben flörtölős technikáit
alkalmazza.
– Megtennéd, hogy nem
simogatsz és nem szólsz bele a beszélgetésünkbe?! – csattan
fel a vendég, akit már rég ki kellett volna szolgálnom.
– Ne próbálkozz nála,
kivéve, ha nem akarsz egy olyan csajt, aki sírva fut el tőled,
mert hozzá mertél érni. Szívesen! – mosolyodik el gúnyosan,
majd arrébb tipeg magassarkújában, de azért még középső ujját
felmutatja Nekünk, hogy övé legyen az utolsó szó.
Mondanék valamit, de
tátogáson kívül semmire sem telik tőlem, mert bármennyire nem
akarom beismerni, igaza van. Tényleg megugrom mások érintésétől,
de nem azért, amit mindenki hisz, hanem amiatt a személy miatt, aki
jelenleg is a kávézóban tartózkodik, és akit több, mint négy
éve nem láttam egészen máig.
– Sa-sajnálom –
dadogva kérek bocsánatot Zsanett miatt, s azért is, hogy még nem
kapta meg a rendelését – Máris elkészítem a kávét.
– Nem szükséges –
mondja, és már tiltakoznék is, amikor közelebb hajol hozzám, ami
nem kicsit rémít meg. Automatikusan lépek egyet hátra, hogy újra
tisztes távolságban legyünk egymástól, de ő, mintha nem vette
volna észre előbbi mozdulatomat, megint közeledni kezd felém.
– Ké-kérlek! –
suttogom kétségbeesetten. Testem remeg, a szívem gyorsabban ver,
mint a megszokott, és úgy érzem magam, mint akit sarokba
szorítottak, s valami szörnyűség fog velem történni.
Araszolva lépkedek
oldalra, hogy elérjem az ajtót, ami a folyosóra vezet, ami egyben
az egyetlen lehetőségem is, hogy minél távolabb kerüljek az
ismeretlen személytől. Ám nem vagyok annyira szerencsés, hogy ép
bőrrel eljussak odáig, hiszen saját lábamban megbotlok, és
elesek. A komolyabb sérülések elkerülése érdekében kezemmel
fogom fel az ütést, hogy tompítsam az esést, de még így is
fájdalom nyilall bal csuklómba.
Lépteket hallok felém
közeledni, s mivel nem látom, hogy ki az, ezért védőmechanizmusom
egyből bekapcsol, és azonnal átveszi az irányítást felettem, s
nem törődve éppen sajgó végtagommal, rátámaszkodom, hogy
állásba tornázhassam magam. Ám ahogy ezt megteszem, felszisszenek
a hirtelen ért fájdalomtól, s nem sok kell, hogy bal kezem
felmondja a szolgálatot, és újra ráessek. Ennek ellenére mégsem
foglalkozom a fájdalommal, csak az lebeg a szemem előtt, hogy végre
felálljak, és elfuthassak.
– Jól vagy… Korni? – kérdezi aggódva az ismeretlen pasi. Meglep, hogy tudja a nevem, holott nekem fogalmam sincs róla, hogy kicsoda ő, honnan jött, vagy honnan ismer. Nevemet nem olvashatta le a névtáblámról, mivel sosem hordom, és Zsani sem ejtette ki egyszer sem, amikor ő is velünk volt. Mégis tisztában van azzal, hogy ki vagyok én, hogy itt dolgozom, s ki tudja, hogy miket tud még rólam.
– Jól vagy… Korni? – kérdezi aggódva az ismeretlen pasi. Meglep, hogy tudja a nevem, holott nekem fogalmam sincs róla, hogy kicsoda ő, honnan jött, vagy honnan ismer. Nevemet nem olvashatta le a névtáblámról, mivel sosem hordom, és Zsani sem ejtette ki egyszer sem, amikor ő is velünk volt. Mégis tisztában van azzal, hogy ki vagyok én, hogy itt dolgozom, s ki tudja, hogy miket tud még rólam.
Drága!
VálaszTörlésElőször is, tudod, hogy rám mindig számíthatsz, bármiben szívesen segítek! ♥
Másodszor pedig, nagyon jó lett ez a rész is! Kíváncsi vagyok, hogy ki is ez a titokzatos idegen, aki ismeri Kornit. Újra átolvastam a szereplők pontot és van már egy tippem, csak még nem tudom teljesen összekapcsolni a dolgokat. :D Zsani unszimpatikus nekem, nem bírom az ilyen típusú embereket - és akkor még szépen fogalmaztam :D -, mert mit tapogat már egy idegent, meg ez a "mindenkire nyomulok" dolog... Na, de ez most nem érdekes! A lényeg, hogy nagyon várom már a következő fejezetet, úgyhogy remélem mielőbb hozod is! :)
Ölel,
Diana H.
Drága Diana!
TörlésTudom, és még milliószor köszönöm ♥ Nem tudom, hogy meghálálni neked.
Arra még várni kell, legalábbis nem tervezem hamar felfedni, hogy ki ő. Majd később is feltűnik, de akkor már nem fog eltűnni, és a nevét is tudni fogod, de addig marad a kíváncsiság ;) Van tipped? :D Kicsoda? Hehe, az a célom :D Zsani ilyen, őt talán nem is kell szeretni, csak van, és mivel pasit akar, ezért mindent megtesz. Sietek vele, és a héten megkapod, s hozzá egy kis meglepit, amiről csak te fogsz tudni ;)
Aaaaahahhahahaaaaa!!!
VálaszTörlésEzt egyszerűen imádom!!! Ki a halál ez a pasas?! Igazából... mindegy, mert őt is már most imádom! :D
Érzem, hogy ez marha izgalmas sztori lesz, és rengeteg meglepetést tartalmaz :D
Zsani... hááát... kapja be! Csak hogy korrekt legyek!!
Meg kell mondjam, tényleg különösen tetszik, hogy magyar a sztori. :D
Imádtam ezt a részt, légyszi-légyszi siess a kövivel!!! ^^ ♥
Köszönöm ♥ Hehe, nem mondom meg :D Jó találgatást ;) Hehe, lehet, hogy később nem fogod, de lehet, hogy igen :D Tudod, hogy szeretem a meglepetéseket, és nem hagyom, hogy unatkozzatok :D Sok izgalom, veszekedés, titkos kaland és mi egy más vár még rád. Ilyen reakcióra számítottam :D Sietek :) A héten szerintem már fent lesz.
Törlés